Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


lynchkritika

2012.03.10

David Lynch--Crazy Clown Time

(album-kritika)

 

  Víziók, látomások, az elme tudatalattijából felnyögő vinnyogó hangok vagy épp sikolyok. Egy kéjes, torz világ nem egyszer beteges jelenései, melyből azért ki-ki bukkannak az emberi lélek világosabb, fényesebb szikrái is, hogy a két dolog groteszk módon szembe álljon, vagy épp összeolvadjon egymással.

 Ilyesmi érzések keletkeznek az emberben, ha David Lynch valamelyik albumát hallja. Nincs ez másképp a mostani alkotással sem. A David Lync-i életérzés – vicceskedve mondhatnám: Lynch-hangulat- megosztja az embereket. Van, aki élből kikapja a lemezt a lejátszóból és van aki hangosabbra veszi, majd nagyot sóhajtva szinte az elméjében kezdi érezni Lynch suttogó-mormogó, vízióvá lényegülő hangját.

 A Crazy Clown Time különbözik az eddigi albumoktól. Hiányzik például a szinte megszokottá vált zeneszerző-társ, Angelo Badalamenti, őt Dean Hurley helyettesíti, a női altot pedig Karen O’ biztosítja a Pinky’s dream-ben. A lemez abban is különbözik a megelőző alkotásoktól, hogy nem társul hozzá film, tehát amit hallunk nem soundtrack-ek, hanem egyedülálló zenei alkotások. Ám a lemez számainak egymásutánisága egy kerek képet ébreszt az emberben. Az olykor homályos szövegekből bárki összerakhat egy nem konkrét, de körvonalakból összeálló történetet. Lynch ugyanis ezúttal is a hangulatra épít. Az olykor nyomasztóan komor- lásd Night Bells Ring c. szám az albumról-, máskor könnyezve meghatódásra késztető -These Sre My Friends – hangulatokra.

 Az album kiemelkedő alkotása a Good Day Today első hallásra akár egy fesztivál-számnak is beillene, az a nyomott szomorúság, beletörődés- érzés és a mindent elhozó végső boldogság közti, lebegő állapot talán csak a Lynch rajongóknak „esik le”, bár a hozzá készült klip megtekintése után minden emberben átértékelődik zene és szöveg együttese. ( Körülbelül a vágyaink lemondásáról szól, eléggé súlyos befejezéssel. Egy kisfiú golyót ereszt az édesapjába.)

 Természetesen megfelelő képi elemek is társulnak a zenéhez, a borító és a kis „booklet” képei tipikusan Lynch kései munkásságának hangulatát tükrözik, megfejelve a régi rejtvénynek látszó jelképek felbukkanásával, és néha a kétellyel mi is az, amit látunk. ( Egy folt és vonal, vagy egy köröm alá szúródott szög? Piros dobókocka egy befeketített- vagy épp hiányzó- középsőujjú tenyéren, rákarcolva egy motelcím, és az album címe.)

 A kép tehát teljes, minden együtt van. A magányos elektromos- gitár akkordok,  a régi TwinPeaks-i időket idézik vissza, a csavaros „látomások” pedig jócskán megcsavargatják az arra hajlamos emberek lelkét.

 A ködös álomvilágból a lendületes, már említett Pinky’s dream című szám ránt ki egy csöppet, illetve a Stones Gone Up című alkotás, melyet teljesen el tudok képzelni egy vonatablakon kinézős helyzetben egy nyári délutánon, de ebben a két számban is megvan a „bármelyik pillanatban elsírom magam” fennhang, melyet Lynch filmjeiből már jól ismerhetünk.

 Tizennégy hasonló hangulatú, de egyenként mégis mást és mást tükröző track vár minket a Crazy Clown Time című albumon, mely a maga nyomasztó módján mégis hűen tükrözi a Lynch-érzést. A nyöszörgések mögé bekúszó rendőrszirénák megmozgatják az ember képzeletét és legörbítik a szája szélét, de egy-egy sor – „Mit láttál, Pinky, nevettél, vagy sírtál?”- végletekig meghatja az erre hajlamos embereket. Márpedig aki kapható a David Lynch által felkínált érzelemhullámokra, az remekül azonosul az egyébként abszolút dallamosra és minőségire sikerült összeállítással.

 Akik szeretnek eljátszani a lelkivilágukkal és szeretik David Lynchet, azoknak tetszeni fog az album. Akik nem ismerkedtek még meg vele kellőképp, azoknak ideje hozzálátni. A Crazy Clown Time megfelelő kiindulópont lesz.

 

 peác!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.