Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


naplokmastol

2012.02.10

Ezúttal mások naplóiba pillanthattok bele. (az enyém már úgyis biztos unalmas:) Az egykori Jakso blogon volt ez a sorozatom, tehát régi írások, de nem változtattam rajtuk semmit. A naplókmástól összes darabja áll most előttetek, ha túl sok a betű, max kétszerre olvassátok el, de nem egy vészes mennyiség egyébként. Megható, izgi, olvasmányos, miegymás;)

Jó szórakozást!

 

Részletek más naplókból

(1)

2006.05.21.

Mary alig múlt ötéves amikor kimutatták nála a halálos kórt. Az orvosok nem sokat jósoltak neki, de Mary küzdött. Mégiscsak az én lányom...

Ma sétálni voltunk a kórház parkjában. Sétálni... szép is lenne. Mary természetesen tolószékben volt. Ettől függetlenül pompásan érezte magát. Folyamatosan mosolygott. Egy gyapjúsapkát raktunk a kis kopasz fejecskéjére és és jól betakargattuk a nővérrel, nehogy megfázzon.

Hála Istennek ma jó idő volt. Láttunk egy csomó madarat és lepkéket. Marynek nagyon megtetszett egy virág a kertben. Odalopóztam és letéptem egyet, majd a kezébe nyomtam. A főnővér persze pont akkor nézett ki az ablakon. Szerencsére cinkosan rám kacsintott és elmosolyodott. Úgy éreztem, örül Mary örömének. A kerttel meg foglalkozzon a goromba gondnok, aki tavaly alig akart beengedni amikor a portást helyettesítette. Mary-nek kellett gyógyszereket kiváltanom és látogatási idő után tudtam csak bevinni neki. Az a rohadék meg percekig kötözködött, míg nem avatkozott bele Jessie nővér.

Aznap... emlékszem...Mary akkor még egész sokat beszélt. Haja már akkor sem volt, de nem volt ennyire beesett az arca. Nem voltak azok a nagy, lila táskák a szeme alatt. Szegény lány...akkor még nem...

Aznap megkérdezte hol az édesapja. Kérdezte már párszor, de mindig sikerült kivágnom magam valamivel. Akkor azonban elsírtam magam. Mary nem nagyon értette mi történik, én meg arra gondoltam; bárcsak tudnám, hol van az a rohadék..."

Kissé felkavartam Maryt lelkét. Azóta egyszer sem hozta szóba az édesapját... hála Istennek.

Szóval nagyot sétáltunk a kis szívemmel, és Linett nővérrel kerítettünk egy kis vázát, amiben elhelyeztük a virágocskát. Mary ágya mellé tettük, a polcra. Nagyon boldog volt.

Délután mikor visszamentem hozzá, már túl volt a kezelésen. A nővérek szerint egyáltalán nem sírt. Megszokta már... erős lány...

Aludt, amikor benn voltam, nem kelt föl csak tíz perccel a látogatási idő lejárta előtt.

Amikor felébredt, rám nézett és a virágra mutatott. Nem értettem mit akar, aztán ahogy figyeltem a kezeit rájöttem hogy nekem akarja adni. Amikor magamhoz szorítottam az addigra már kissé hervadt virágocskát, a lányom elmosolyodott.

Én is vele mosolyogtam... és két hatalmas könnycsepp gördült le a szememről... percekig néztem a lányom... a kis, virágmintás kórházi hálóingben, mellkasig betakarva, karjában az infúzióval, soványan, betegen... boldogan mosolyogva.

Percekig néztem és könnyeztem. Akkor úgy éreztem a Világ minden jósága ebben a kislányban van. Áldottnak éreztem magam és őt is. Isten kiválasztottjának...

A virág itt van most is mellettem. Már nagyon kókadtnak tűnik...

Alig várom hogy honap is bemehessek hozzá.

Isten áldjon, Mary!!!

 

Részeletek más naplókból

(2)

2007.04.12.

 

Ez az idióta Jack megint belecsábított a rosszba, de gondolta a kurvaélet, hogy megint nő lesz a vége.

Bassza meg, én csak szívni akartam egy kicsit...

Délután hívott fel, hogy találkozzunk a szokásos helyen. Kelletlenül bár, de elmentem abba a csóró lebujba.

Vagy fél órát vártam rá. A csaj akkor már ott volt. Csak futólag nézegettem meg, de nem hagytam figyelmen kívül.

Mikor Jack odaért, rögtön kérdezősködni kezdtem, mivel láttam, hogy biccent egyet a lánynak mikor belép.

Persze hogy ismerte.

Attól kezdve másról se tudtam beszélni, csak a lányról faggattam azt a fasz Jacket.

Hova szokott járni a kocsmánkon kívül, jár-e suliba, jár-e valakivel, meg amit ilyenkor szokás.

A válasz, hogy egyedülálló, kicsit felbátorított. Elhatároztam, hogy akcióba lépek. Persze csak miután betéptünk.

Másnap elmentem arra a helyre amit  a haver ajánlott. Itt biztos megtalálod a csajt!- mondta.

Meglett, szó se róla. Fasz se tudja mit kellett volna csinálnom, hát ostobán odaköszöntem neki. Kurva boldog voltam, mikor "visszasziázott". A baj, hogy azzal el is húzott mellettem.

Innom kellett, hogy oldjam a feszültséget. Hát ittam. Aztán azon kaptam magam, hogy valaki vállon ragad és berángat a wc-be. Szotyos kis budi volt, meg kell hagyni... de csodák-csodája a lány állt előttem.

Szó és kérdések nélkül előkapta a cipzár alól, amit kellett és ott helyben leszopott.

Azután szólalt meg először, akkor hallottam első ízben a hangját.

-Nem jösz fel?

-Hova?- kérdeztem ostoba állat lévén.

-Hozzám, bazdmeg!- válaszolta nemes egyszerűséggel álmaim netovábbja.

Megrántottam a vállam és próbáltam közönyös arcot vágni. Közben arra gondoltam:"Hogy a faszba ne!"

Hamar hazaértünk. A mocskos részletektől megkíméllek kedves naplóm, hisz akárki belédolvashat, de a lényegat azért leírom... azt még nem hallottad. Pedig van az is, nehogy azt hidd, hogy nincs csattanója a sztorimnak.

Szóval, látszólag rendben ment minden. Tudtam, hogy kissé nimfomán a csaj de én ennek csak örültem. Később azonban kiderült, hogy van a képbe másféle megszállottság is.

Már amit azzal a zsinórral művelt, az nem volt túl természetes, de szó nélkül tűrtem a dolgot. Aztán a fülembe suttogta azt a mondatot, amitől végképp lelohadt a lelkesedésem és kissé borsódzni kezdett a hátam.

-Azt akarom, hogy fájjon neked...- suttogta a rúzsos kis ajkaival,annyi erotikával a hangjában, hogy szinte elolvadtam volna, ha nem érzem azt ,amit éreztem. Azt, hogy tűnjek innen a fenébe.

A kurvaanyja tudja honnan kapta magához azt a kibaszott kést, de olyan faszán végigsimított az élével a hátamon, hogy azon nyomban vérezni kezdtem egy hosszú sebből.

-Mi a faszt csinálsz??- kérdeztem tőle durván és vállon ragadtam.

-...nem tetszik fiú...?

-Kurvára nem.- mondtam komolyan.

-De... játsszunk!- mondta kéjesen átszellemülve és lágyan ringatni kezdte rajtam a csípőjét, közben a mellemnek szegezve a hosszú pengét.

Na, ilyenkor mit csinálsz?

Nem találtam más megoldást... az egyik löketnél felemelkedtem és ledobtam magamról. Nekiesett a szék támlájának és kirepült a kés a kezéből.

Rohantam a ruháimért. Istenem, csak ne lettek volna szanaszét...

Mire összekapkodtam őket, magához tért. A kést szerencsére már eldugtam előle. Baszott az rá! Jött felém a piszkavassal és egyáltalán nem szenvedély volt már az , amit a szemeiben látttam... inkább kibaszott téboly!!!

Hogy rohadna meg az ilyen!!!

Sok sérült fasz! Baszkódjon az anyjával!!! Pont engem talált meg... pedig én kerestem...

Bezárkóztam a fürdőbe és felkapkodtam magamra a cuccaimat. Kis gondolkodás után kirúgtam az ajtót. Persze távol állt, mintsem megsebezhettem volna. Távolabbról rohant nekem. Kitértem előle, mint torreádor a bika elől, és nekirohant a fürdőszoba falának.

Úgy kell neked!!

Kirohantam a házból.

A lényeg basszus... nem otthagytam a pénztárcámat????

Hogy rohadna meg....

Benne volt minden iratom, meg pénzem...

Vissza kéne menni...

Na, majd később folytatom.

Kopogtak.

 

 

Részletek más napókból

(3)

2006.05.12.

 

Mary állapota rosszabbodott. Bright doktor bíztat. Én reménykedem és imádkozom.

A kórház folyosóján, ma találkoztam egy másik szülővel. A gyermekét műtötték. Rákos volt.

Az asszony sokat beszélt a fiáról. Végig erős, és határozott hangon. Csak akkor remegett meg a hangja, amikor arról beszélt, hogy a fia biztosan jobban lesz.

Átnyújtott nekem egy könyvecskét, melyben a fia kézzel írott versei álltak.

Sokat elolvastam. Párat meg is jegyeztem.  A nőt Clarie-nek hívták.

Elmondta, hogy a fia szerelmes. Csupán tizenöt éves volt. Megígérte az édesanyjának, hogy nem hagyja egyedül és fél, hogy valami baj lesz, mert neki még dolga van itt. Szerelmes...sok dolga van...

..mondta egy tizenöt éves fiú.

Beleolvastam a könyvecskébe. Pár sor megmaradt az emlékezetemben.

 

Nem a nevedet írom

Nem neked karcolom

Lóg le a lábam rólad

Könnycseppek arcomon- vagy valami ilyesmi. Clarie azt mondta, ezt kiábrándultságában írta egyszer.

 

Tovább olvastam...

Tovább... egészen végig....

Tehetséges srác volt. Vissza akartam adni  a könyvet Calrie-nek. Nem vette el. Akkor vettem észre, hogy imádkozik. Lettettem mellé a székre.

Odakinn a nagyvilágban... emberek gondtalanul bíbelődnek a telefonjaikkal... összejönnek, szakítanak, politizálnak, lopnak, csalnak, meg miegyéb...

Erre valahol... egy kórház falai közt... két ártatlan gyermek szenved és küzd az életéért...  és lehet, hogy utoljára látják a szeretteiket. Két magányos, aggódó szülő öleli át egymást, akik sosem találkoztak azelőtt. Két szív roppan meg és emelkedik, valami felfoghatatlan magasba a meghatódottságtól...

Két gyermek...az  én Marym és... egy szerelmes fiúcska, aki nem akar meghalni... csakhogy szerelme beteljesedjen... talán sohasem fog....

Közben odakinn, a kórház falain kívül ezrek azon gondolkodnak, kivel legyenek inkább, melyik buliba menjenek el, bosszankodnak, ha elfogy a kedvenc napilapjuk az újságosnál, idegesek pár félresikerült dolgozat miatt...

Ahogy Clarie kezét szorítottam, úgy éreztem, leszállt közénk egy darabka mennyország...

Éreztem valami... tiszta... szeretet, vagy nem is tudom... valamit...

Aznap éjjel Mary-ért és a fiúért is imádkoztam.

 

 

 

Részletek más naplókból

(4)

1999.nov.25.

 

Anyánk már jóval a születésünk előtt narkózott. Talán emiatt lett szegény Timmy asztmás.

Mi pedig mindketten árvák. Mikor Timmy ötéves lett, anya egyszerűen felhúzta magát valami csőre a falban, egy nyilvános wc-ben.

Persze hogy árvaházba kerültünk. Én akkor már kilenc múltam. kicsi voltam, hát sodródtam az eseményekkel. Aztán vártam...

Vártam hogy Timmy felnőljön. Tudtam, hogy meg fogok szökni. Azt nem tudtam csupán; mikor. És hogy mi lesz az öcsémmel. Beteg volt. Gyógyszerekre volt szüksége, meg arra a spray-szerű izére, amit a hasonló betegek is használnak.

De megtettük...

Nem akartam magammal vinni Timmyt. Okos volt, jól tanult. Az Otthonban vitte volna valamire.

...de én más voltam. Nekem ez nem jött be. Magammal vittem a kissrácot. Nagyon büszke voltam rá. Megállta a helyét az utcán. Egyik helyről a másikra kerültünk. Különböző társaságokba botlottunk.

Hippik, hajléktalanok, megannyi figura...

De Timmy nem panaszkodott.

Kemény kis legény volt.

Tizenhat évesen dolgozni kezdtem.

Egy kicsi,  lerobbant házacskában laktunk, a külvárosban. A kutya se járt arra. Kihalt környék volt. Felvettek a gyárba. Míg güriztem, Timmy megpróbálta otthonosabbá tenni a romhalmatz ahol éltünk. Közben tanult, és rengeteget olvasott a könyvekből, amiket loptam neki.

Nem tartottam bűnnek amit teszek. Csak más módszernek, mint a hagyományos.

Dehát ha mást nem is, egyet jól megtanultunk anyánktól.

Az élet nem habostorta.

Volt, hogy napokig éheztünk. Aztán kifizettek a gyárban és végre megtömtük a bendőnket.

Egyik éjjel valami suhancbanda elzavart minket "otthonról". A maradék pénzünkből buszra ültünk és ellátogattunk Detroitba.

Nem kellett volna.

Akkor láttunk először gyilkosságot.

A férfi agyából jócskán felkenődött a falra az egyik sikátorban. A két rablógyilkos fiatal csupán öt dollárt talált nála.

Eszembe jutott egy dal... valami lányról ...Molly....régen halottam. Anya kedvence volt.

"...a lány a földről feltápászkodott, ahová a bácsi öt dollárt dobott..."

Molly McDuff balladája a címe! Beugrott...

Timmy napokig nem szólt a történtek után.  Engem is sokkolt az dolog. Akkor úgy éreztem... nagy felelőtlenség volt magammal hozni az otthonból...

Aztán öt nap múlva az öcsém újra beszélni kezdett.

Azt mondta: "Éhes vagyok."

Most New Yorkban vagyunk. Mindketten dolgozunk. Van egy ócska albérletünk, valami goromba, alvilági fickónál. Nem érdekli honnan jöttünk és hová megyünk. Senki nem tud rólunk itt. Nem keresnek. Arra gondoltam, baíratom Timmyt egy iskolába...

Ez lesz a meglepetés a szülinapjára.

Gondolkodtam, megemlítsem-e neki anyát.... az ő évfordulója is most lesz... persze nem a születéséé. Épp ellenkezőleg.

Nem beszélek neki róla...

De ez a sulis dolog jó ötlet. Keresnem kell egy másdik állást, valami illegláis helyen, mint a többi. Még az kéne hogy lecsapjanak ránk a rendőrök, vagy a nyakunkra hívják az árvaházat.

Annak nem örülnék...

 

Részletek más naplókból

(5)

 

2012. ápr. 30.

 

Az atomháború előtt négy évvel ismerkedtem meg Dianne-el. Ő is Bob Dylant hallgatott. Egész jól megértettük egymást. Miután átolvasta pár dalszövegemet, felfedezett bennem valamit, amit annakelőtte senkiben. Azt mondta; ő ezt kereste mindenkiben és bennem találta meg. Én csak annyit mondtam neki; így szokott ez lenni.

2011-ben már a levegőben lógott a nukleáris holokauszt. Diannel minden hippi-tüntetésen részt vettünk. Olyan 60'-as évek feelingje volt a dolognak, csak most az egész emberiség sorsa függött rajtunk.

Függött...pf...

Le se szartak minket.

A baj az volt, hogy az emberek elkezdtek állati módon viselkedni. Tipikus "itt a világvége" hangulat kerekedett az év végére. Mindegy mit csinálunk, úgyis meghalunk.

Szex, erőszak, ivászat és egyéb mocsokságok tódultak az utcára. Megszűnt a Törvény fogalma. "Úgyis ledobják azt a szart és mid meghalunk!!"- ezt hangoztatta mindenki. Részeg, gyilkos, kurva egyaránt.

A helyzet a másik év elejére nagyon eldurvult. A lakosság fogadásokat kötött.

"Én már nem józanodok ki a végítéletig!"

"Lefekszem száz férfival a végzet órájáig!"

Mintha csak szilveszteri fogadalmak lettek volna.

Aztán Diane kis híjján teherbe esett. Nagyon megijedtünk. Mi legyen a gyerekkel? Megtartsuk...vagy úgyis mindegy...és ha túlélnénk valahogy?

Végülis a sors megmentett minket a döntéstől. Álterhesség volt. Azért kicsit csalódtam...de egyben megkönnyebbültem.

Aztán egy atombiztos óvóhelyre kerültünk egy hippi-kommunához, ahol éjjel-nappal Jim Morrison énekelt a hangszórókból.

Itt vártuk a végét...

Aztán eljött. Ledobták.

Milliók haltak meg. Kivéve persze a felsőbb vezetőket, akik még a mi helyünknél is biztonságosabb bunkerekben húzták meg magukat.

Még nem merészkedtünk fel...

Nem merünk...

De előbb utóbb eljön az ideje. Szembe kell néznünk az "új világgal"...

 

 

Gyertek legközelebb is, kiábrándulunk, aztán szerelmesek eszünk és meghallgathatjátok az öt új dalomat ezúttal már nem recsegős, hanem kiváló minőségben, de azért szövegmelléklettel, nagyon örülnék ha jeleznétek tetszettek-e a számok. A Holdon is nő virágot is bevettem a csapatba, hátha akadnak akik még nem hallották. Addigemeg:

piac!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.